I. Fejezet - Őrület

Anastazia szőke fürtjeit édesanyjától örökölte. Tökéletesen hasonlított Valeriára, de csak külsőleg. Belül teljesen más volt.

Sötét, őszi este volt, az árnyékok és a köd olyan elegyet alkottak, melyen lehetetlen volt átlátni. Anasztázia a kandalló elé húzódott, jó messze a helyiség sarkában álló tükörtől. Látomásai akkor kezdődtek, mikor tizenhat éves lett. Édesapja talán még hitt is neki, de az anyja menthetetlen volt. Legszívesebben elmegyógyintézetbe zárta volna lányát. Meggyőződése volt, s rögeszméjévé vált, hogy oda is való, s elvakult álmaiból férje, Thomas sem ébreszthette fel.

- Egyszerűen nincs más megoldás. Értsd meg, mennie kell. Nemcsak ránk jelent veszélyt, hanem saját magára is.

- Nem, nem engedem! Jobb lesz, ha most azonnal elfelejted - jelentette ki. - Az én lányom ott marad, ahol a helye van. A családi tűzhelynél. - Kitekintett az ablakon, s meglátta az első hópelyhet, majd sorba utána a következőket. - Szakad a hó. Talán jót tenne neki egy kis felfrissülés, kiviszem játszani.

De Valeria nem engedett. - Nem gyerek már, hogy holmi ostoba játékokra pazarolja az idejét. Emlékszel, mikor rád támadt? Persze, az is kiment a fejedből.

- Az is csak játék volt Valeria. Jobb néha játszani egy kicsit, mint elfogadni a rút valóság mocskos útjait, nem gondolod?

Valeria hiába gondolkodott, kitartott saját állítása mellett. Odasétált az ablakhoz, s meglepődött, hogy ezen a novemberi estén milyen nagy pelyhekben hull a hó. Inkább valamiféle bálba vágyott. Sokszor álmodott arról, hogy királynő, s mindenki csak érte áll sorba, csak őt akarja elvinni táncolni. Tényleg szép volt, de szépségét beárnyékolta gonoszsága. - Bizonyára igazad van. Neked mindig igazad van.

- Ugyan már. Levegőzni nem hagyod szegény lányt. Állandóan belekötsz valamibe.

- Remélem -s itt mutatóujját felemelte, úgy fenyegetőzött-, hogy a saját bőrödön fogod megtapasztalni, hogy milyen kis mocskos bestiával élsz együtt! Jó szórakozást a kettőtök kis játékához.

Thomas felsétált a lépcsőn, s bár félve, de bekopogott lánya szobájába.

- Papa? - jött a hang.

- Igen. Bejöhetek?

- Hát persze, gyere csak.

- Láttad már, hogy szakad a hó?

Anastazia lesütötte a szemét. Nem mert kinézni az ablakon, mert félt, hogy meglátja benne a saját tükörképét.

- Megint a szellem? - érdeklődött az apja.

- De mamának ne mondd meg!

- Láttad?

- Már két napja nem!

- Hiába vitetem ki a szobádból a tükröket, édesanyád visszahozatta. Hiába takarod le őket, mindig megtalálnak. A visszatükröződésekből azt látsz, amit akarsz.

- Papa?

- Már nem tudom, mit higgyek.

- Papa...

- Tizenhét éves vagy. Mi az ördög ütött beléd?

- Papa, kérlek ne beszélj így velem.

Elfordult, s mikor visszatekintett jobbnak látta, ha mosolyra húzza a száját. - Ne haragudj, drágám. Arra gondoltam, hogy kimehetnénk a hóba.

- De...

- Nincs de, nem fogadok el kifogásokat.

Semmi baj nem történt volna, ha a hó épp nem esik, s nem fagy meg azonnal, amint földet ér. De játék közben akaratlanul is kénytelen volt felfigyelni a saját tükörképére. Aztán meglátta a kristályokat, a szellemeket, s végül nem tudott szabadulni a gondolattól. Egy kés nyúlt ki feléje, s az a hang...

Sátáni volt, nem ebből a világból származott. Hirtelen eltűnt az édesapja, ő pedig átkerült egy másik világba.

- Fogd meg a kést, vedd el, s tedd meg, amit kell! - kérlelték a kísértetek. - Tudod, mit kívánunk, tudod, mit kíván Ő!

- Anastazia? Hol vagy?

Hirtelen Anastazia nem tudta hol van. Ilyen még nem történ korábban. Tényleg átkerült volna egy másik világba? Korábban is látta a szellemeket, de végig ott maradt, nem mozdult sehová. A víziók mostanra azonban kezdtek valósággá válni.

Hiába rázta meg a fejét, nem történt semmi. Aztán egy ismeretlen nyelven valaki a következőt kezdte kántálni:

“Mirror Mirror on the Wall, Who Is the Fairest of Them All?”

Prológus

- Tükröm, tükröm, mondd meg nékem! - suttogta Ravenna, visszaemlékezve a régi, letűnt idők rút árnyaira. Legszívesebben kitörölte volna a múltjából azokat az éveket. Mindenki azt hitte róla, hogy meghalt, de ez nem volt igaz. Mielőtt azonban visszavonult volna a világ elől, már tudta, hogy szíve alatt gyermeket hord.

Rebeka ma töltötte be a tizenhatodik születésnapját. Pénze volt bőven, de csak egyetlen ajándékot kívánt neki adni. Az örökségét útravalóként, hogy valamivel többre vigye. Az ajándék a kedvenc ékszeres dobozában pihent, abban, amelyiket még a királytól kapott. A király valamennyire hiányzott neki. Mellette biztonságban volt, s amíg nem talált rá arra az átkozott tükörre, boldog is valamennyire.

Akkor kezdődtek a borzalmak, mikor a szépség került nála az első, a legelőkelőbb helyre. Csak később jött rá, hogy a külső mit sem ér, ha hiányzik a boldogság.

Varázserejét már régóta nem használta, szükségtelennek érezte, s leginkább veszélyesnek. Sejtette, hogy lánya örökölte a képességeit, de neki sem számolt be erről a dologról. Varázskönyvét a pincébe száműzte, s a felvett alkalmazottainak sem mutatta meg.

Az ágyon feküdt és gondolkozott. Rebekának már régen ide kellett volna érnie, több mint fél órája hívatta. Ennyire elhúzódott volna a lovaglás? Hörgött és köhögött. Már nincs sok hátra. Elege lett az életből. Lányát sohasem láthatta, s nem is akarta. Tökéletes kép élt benne, s ezt semmire sem cserélte volna el.

Eltelt egy óra, s Rebeka csak nem jött. Olgát hívatta, aki elmesélte, hogy a kisasszony kiment a kertbe játszani. Csodálkozott a feledékenységén, de nem lett mérges. Azok az idők elmúltak.

Néhány perccel később belépett Rebeka. Egyik lába úszott a mocsokban, ruhája széle felszakadt.

-Anyám?

- Gyere gyorsan gyermekem, közeleg az időm.

Elindult, de arcáról lehervadt a mosoly. - Ne mondj ilyet, megijesztesz!

- Sajnos a valósággal szembe kell néznünk, kis drágám. Csukd be az ajtót!

Félve bár, de teljesítette édesanyja kívánságát, majd leheveredett a földre, az egy mellé, melyen édesanyja feküdt. Megfogta Ravenna öregedő kezeit, s valamiféle különleges érzés járta át egész testét. Azelőtt sohasem érzett hasonlót, most pedig nem tudta hová tenni.

- Van számodra egy feladatom Beki. Hozd ide az ékszeres dobozt, amit a fiókban találsz.

Szerette volna megkérdezni, hogy mi szükség erre, de inkább nem tette, hanem engedelmeskedett.

- Már olyan régen, hogy kinyitottam.

- Mi van benne? - kíváncsiskodott Rebeka. - Sokszor meséltél a dobozról, de sohasem mutattad meg, mi rejlik benne.

- Mert nem voltál hozzá elég idős.

Édesanyja sokat hivatkozott az időre. Ha más nem is, de az idő múlik. Télen mintha mégis megállt volna. Haldoklott a természet, s a körforgás annyira lelassult, hogy az élet legkisebb jele sem volt érzékelhető.

Ravenna felnyitotta a fedelet, s remegő kezével vette ki a tartalmát. - Gyémántok. Szám szerint kettő.

- Megfoghatom?

- Óvatosan, ezek itt a szemeim.

- Anya, ne kezdjük ezt megint.

- Neked vannak leányom, s mégis vak vagy. A világ kegyetlenebb, mint hinnéd, s mocskosabb, mint el tudnád képzelni. Ideje, hogy felnyisd a szemed, s megtudd az igazat. - Lánya kezébe tette a két gyémántot. - A gonoszság velünk születik. A gonosz mindenkiben ott lakozik, s megkísért bennünket. Ha hagyjuk, akkor elnyel minket, s felhasznál. Elviselhetetlenné válik, s kényszerít bennünket bizonyos dolgokra.

- Anya?

Lehunyta szemeit. - Csak hallgass meg. Meg akartam szabadulni ezektől  a dolgoktól, de nem tehettem semmit. A tükör, a tükör volt az oka az egésznek.

Rebeka gondolkodott egy kicsit. - Akkor ezért parancsoltál ki a házból minden tükröt, s nem engedted a kereskedőknek sem, hogy adjanak nekem?

- Ezért, de figyelj csak, még rengeteg mondanivalóm van, s szorít az idő. A szépség semmiség a szerelemhez képest. De az a szerelem, mely gonoszságból fakad, megöli a szépséget, s elemészti a jót. Mikor gonoszságaim visszafordíthatatlanná váltak, lépnem kellett. Szörnyű, borzalmas dolgokat műveltem. Hatalmába kerített a szépség fogalma. Én akartam lenni a legszebb a világon... Később, mikor várandós lettem veled, valami megváltozott. Nem akartam többé látni sem a magam, sem mások szépségét. Saját kézzel vájtam ki a szemeimet.

- Anya, hagyd abba! Vakon születtél - próbálta csitítani -, legalább is ezt mondtad.

- Hazugság volt, mint ahogyan az is, hogy képtelenség felgyújtani egy szénaboglyát a puszta gondolatunkkal.

Az eset két éve történt a határ mentén. Rebeka a kastélyhoz közeli területen játszott egy ottani fiúval. Akkor lett nagyon ideges, mikor elveszített valamiféle játékot. Elmondásai szerint tüzet kívánt, s már csak azt látta, hogy a széna lángra kap. Negyven vödör víz kellett a tűz eloltásához.

- Varázserő lakozik benned, s minden puszta mágia. A látszat fenntartásához ez elengedhetetlen. - Hirtelen témát váltott. -Tudom ám, hogy ma van a születésnapod, nem felejtettem el. Fogd a gyémántokat, az én időm lejárt. Menekülj! Mihelyst a lelkem eltávozik testemből, a palota leomlik, s nem marad a helyén semmi, csupán a sötét erdő.

- Anya, mit akarsz velem elhitetni?

- Az igazságot.

- És az emberek, akik itt élnek velünk a kastélyban?

- Káprázat, a képzelet szüleményei csupán, a valóságban nem léteznek. Neked azonban - csuklott el a hangja - hamarosan menned kellene. Fogy az idő, pereg a homok.

- Sohasem meséltél édesapámról. Azt mondtad, egyszer mesélsz róla.

Szeméből könnyek csordultak ki. Az édesanyján kívül nem tudott másba kapaszkodni, s remélte, hogy van még támasza a világon.

- Talán ez még belefér. Tőlem nem fogod megtudni, ki is volt Ő, ez egy olyan titok, melyet már régen eltemettem magamban. De ha igazak a pletykák, s hihetünk a szóbeszédnek, még él. Egyszer meglátogatott téged. Kicsi voltál, nem emlékezhetsz rá.

Ravenna nehezebben lélegzett.

- Anya, kérlek, ne tedd ezt velem!

- Menned kellene...

- Anya! Követelem, hogy nyisd ki a szemeidet!

- Lányom, követelem, hogy láss a szemeiddel! Én gonosznak születtem, ezt az utat választottam, de te jobbá teheted a világot, s talán megmenthetsz engem is. Óvakodj a tükröktől, a tükrök nem a barátaid!

- Szeretlek. - Felállt, leporolta a ruháit, s szaladni kezdett. A palota folyosói beszakadtak azokon a helyeken, melyeken járt. Elhaladt Olga, Nerina majd Jamina mellette is, s mindannyian köddé váltak, amint elhaladt mellettük.

- Mirror Mirror on the Wall, Who Is the Fairest of Them All?

Hallotta az anyja hangját, mint valami kísértetet, de csak szaladt tovább, egészen az erdő széléig. A kastély teljesen eltűnt, mintha ott sem lett volna. Kinyitotta bal kezét, a gyémántok még mindig ott voltak.

A kastélyból csupán egyetlen hang maradt a fejében, s az egyre ismétlődött, egyre hangosabban:

- Mirror Mirror on the Wall, Who Is the Fairest of Them All?